krapmádiV

„Szíveskedjék terpeszállásba állni, mélyen előrehajolni, s ebben a pozitúrában maradva, a két lába közt hátratekinteni. Köszönöm. Most nézzünk körül, adjunk számot a látottakról.”

Felfordult a világ a vidámparkban. Repültünk. Zuhantunk. Pörögtünk. És a félelemből szórakozás lett. A szorongást a lazítás váltotta fel, a félsz-csendet pedig a sikítás. Amit magasnak láttunk törpeségünkben, fent forogva már a mélység óriásává változott. A sötét város fent kivilágosodott, millió apró fény pislákolt. A színek is becsaptak, minden pillanat más árnyat mutatott. És a legcsalókábbak az arcok voltak. A fáradt arcokon a lekonyult szájak hirtelen fordított állásban mosollyá váltak. És ez igaz.  A visszaállt világban, a vidámpark kapuja előtt tényleg mosolyogtunk.

„Kérem, szíveskedjenek kiegyenesedni. Amint látják: a világ talpra állt, önök pedig emelt fővel, keserű könnyekkel sirathatják kedves halottaikat.” De hátha nem. Hátha nem hal ki az a vidámság, felszabadultság. Ne sírjunk. Az a bolond felfordult világ is bennünk él.

Kállay Panna