Pécs fölött ha.

Találtam egy helyet, magamnak találtam, még soha nem jártam itt, itt csak kétezer éve üldögélek, és (b)ámulok. Nézem.

Látom a várost, ahogy az idő olykor (oly kor) árnyékot csúsztat rá, nem el, de be, (t)akarja. Eszembe néhány sor jut (érkezik), egész más ez, bár. “Elnéztem ismét a várost, amint fényei kigyúltak az esthomályban. Itt-ott kékes, fehér arcát, meghitt fényeit, amelyek belülről világították meg az otthonokat.”

Csend jött, hogy meg-e vagy vissza, erre nem emlékszem, kétezer év alatt megváltozik az emlékek (el)rendeltetése. Csend érkezett, de behálózatlan hagyta a várost, csak fölötte(m) lengett, élet volt benne, nem (csak) nyugalom. Azt hittem, már semmi sem történhet, vagy legalábbis semmi sem fog történni. Aztán. Beads, flowers, freedom, happiness. Volt, hogy értettem e (/a) szavakat, de most (mikor ez a pillanat?) minden tagomban a város volt. Azt mondják, a vedlés fájdalmas és elkerülhetetlen. (Szükséges-e vagy csak nincs más út?)

Körül a város levetett kígyóbőre, odabent (újra) lüktető erek. Valahol Hair-koncert.

Panek Zsuzsi